A 8.osztály nem volt egyszerű. Sok dologban megváltozott a nézőpontom, és a tényállásom.
De máris vége volna? Itt ülök a ballagásomon, ahol mellettem vannak azok, akikkel felnőttem, okultam, és nem utolsó sorban hülyültem. De ennek vége. Mostantól egyedül járjuk útjainkat, és nem állíthat meg minket senki! Igaz, egy 14 éves mindenről így vélekedik, még ha az élet maga nem is olyan szép. Viszont foglalkozunk mi ezzel? Nem. Csak sodródunk az árral, a kijelölt útjainkon. Van, aki egyedül, s van olyan is, mint én és Amira, kik úgy döntöttek ugyan oda jelentkeznek. Végül ismételten osztálytársakká lettük, ami egy gyönyörű változást idézhet elő.
Az igazgatónő szólott, hogy álljunk fel, s mi úgyis cselekedtünk. Nagyjából fél órára saccolták az ünnepéj időtartamár, de itt ülünk egy órája. Ezek az utolsó másodpercek. Elengedjük a lufikat, és velük együtt szállnak el az emlékek is. Ölelkezünk a családjainkkal, végül elballagunk, ahogyan az életben szokás: Stílusosan, és szomorúan.
Amira megragadta a kezemet. Mindkettőnknek elfolyt egy kicsit a sminkünk, bár ez nem akadályozott meg minket abban, hogy boldogan mosolyogjunk. Elhagytuk az iskola udvarát, és hirtelenjében mind a 3. osztály egy emberként kiáltott fel: - Végre, vége!
Amira és én pedig már a terveinket szövögettük, mint osztálytársak a továbbiakban is.
Mindenki vigyázzon! Itt jönnek a jövőbeli 9.KZ-sek!
De máris vége volna? Itt ülök a ballagásomon, ahol mellettem vannak azok, akikkel felnőttem, okultam, és nem utolsó sorban hülyültem. De ennek vége. Mostantól egyedül járjuk útjainkat, és nem állíthat meg minket senki! Igaz, egy 14 éves mindenről így vélekedik, még ha az élet maga nem is olyan szép. Viszont foglalkozunk mi ezzel? Nem. Csak sodródunk az árral, a kijelölt útjainkon. Van, aki egyedül, s van olyan is, mint én és Amira, kik úgy döntöttek ugyan oda jelentkeznek. Végül ismételten osztálytársakká lettük, ami egy gyönyörű változást idézhet elő.
Az igazgatónő szólott, hogy álljunk fel, s mi úgyis cselekedtünk. Nagyjából fél órára saccolták az ünnepéj időtartamár, de itt ülünk egy órája. Ezek az utolsó másodpercek. Elengedjük a lufikat, és velük együtt szállnak el az emlékek is. Ölelkezünk a családjainkkal, végül elballagunk, ahogyan az életben szokás: Stílusosan, és szomorúan.
Amira megragadta a kezemet. Mindkettőnknek elfolyt egy kicsit a sminkünk, bár ez nem akadályozott meg minket abban, hogy boldogan mosolyogjunk. Elhagytuk az iskola udvarát, és hirtelenjében mind a 3. osztály egy emberként kiáltott fel: - Végre, vége!
Amira és én pedig már a terveinket szövögettük, mint osztálytársak a továbbiakban is.
Mindenki vigyázzon! Itt jönnek a jövőbeli 9.KZ-sek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése